Az 1983-as év júliusa tanúja volt az egyik leghidegebb napnak az emberiség történelmében, és az egyik legvéresebbnek, és legszervezettebbnek Srí Lankáéban - legalábbis ami feljegyzésre került. A választási névjegyzéket használva útmutató gyanánt, a felhergelt, vérszomjas csőcselék tamil házról, tamil házra járt vidéken és a főváros jellegét egy évvel korábban elvesztő Colombóban, szétverték a boltokat és az embereket. A becslések szerint az áldozatok száma 400 és 3000 között "mozog", 8000 otthon és 5000 bolt pusztult el, legalább 150.000 váltak földönfutóvá. Az esztelen pusztítás közel egy hétig tartott - közvetlen okának a Tamil Tigrisek július 23-ai támadását tartják - a polgárháború még huszonöt évig.

(Romok a pusztítás után. Forrás: BBC)

Azt már láthattuk, hogy milyen okok vezetett a háborúhoz. A gyarmatosítók az oszd meg, és uralkodj elve alapján a  kisebbségi tamilokat részesítették előnyben: ők részesültek a színvonalas oktatásból (megtanultak angolul), fontos pozíciókat töltöthettek be az államigazgatásban. Mindez a függetlenség után (1948) megváltozott. Az új intézkedések, súlyosan sértették a kisebbségi jogokat, kötelezővé tették a szingaléz nyelv használatát - a tamilt száműzték, korlátozták a tamil fiatalok egyetemi férőhelyeit, és az egymást váltó kormányok folyamatosan kihasználták és élezték az etnikai ellentéteket, a gazdasági nehézségekről a hetvenes évektől egyre gyakoribb pogromokkal próbálták elterelni a figyelmet. Az "eddig mi voltunk elnyomva, most ti lesztek" programját követték. A tamil ellenállás különböző formákat öltött, a Tigrisek a legszélsőségesebb, legcselekvőbb csoportot képviselték. Bár a hetvenes évek eleje óta aktívak voltak, az első, jelentősebb tettük egy katonai őrjárat lemészárlása volt 1983. július 23-án.

A legfelső körök úgy döntöttek, a holttesteket nem szolgáltatják ki a családoknak, hogy azok otthon helyezhessék őket nyugalomra. Ehelyett díszes állami megemlékezést szerveztek vasárnapra, öt órára a colombói (térkép balra lent, forrás: sanam.org) temetőbe. A díszőrség mellet készenlétbe helyezték a rohamrendőröket is, kivezényelték őket a helyszínre, ahol az egyre növekvő számú, nyomornegyedekből is összesereglett, egyre elégedetlenebb tömeggel kellett farkasszemet nézniük. A feszültséget az ál- és rémhírek, pletykák mellett az is növelte, hogy a gyászmenet még hat órakor sem érkezett meg. Fél nyolcra, mire a testeket szállító gép megérkezett a Ratmalana Repülőtérre, már közel 8.000 torok követelte, hogy ඔවුන් ගෙදර ඉඩ, vagyis hadd nyugodjanak hazai földben. A biztonsági erők a kényszerítő eszközök, és a könnygáz bevetése, az elnök pedig a megemlékezés felfüggesztése, és a testek hazaszállítása mellett döntött. Mikor 10 óra felé a követeléseik teljesítésének híre elérte őket, a tömeg nem oszlott fel, hanem Colombo egyik vegyes lakosságú külvárosába, Borellába vonultak, és ott gyújtogatni, fosztogatni kezdtek, romboltak és elpusztítottak több, tamilokhoz köthető épületet, boltot.

Másnap reggel, míg az elnöki rezidencián felszolgálták a frissítőket a biztonsági ülés tagjainak, az óhullámos, kézműves kávé illatához némi füstös buké is társult, lévén a szomszédos utcákban, alig 100 méterre a tamil üzleteket gyújtották fel. Bár kijárási tilalmat rendeltek el 6 órától, és ezt a nap folyamán egyre korábbra hozták, a pajszerekkel, konyhakésekkel, botokkal és más, kezdetleges fegyverekkel felszerelkezett tömeg nem oszlott fel, és a rendőrség sem kergette szét őket. A csőcselék nem véletlenszerűen választotta ki a célpontjait: rejtélyes módon hozzájutottak a választói névjegyzékhez, ennek alapján támadták meg a tamil boltokat, házakat, verték össze, vagy gyilkolták meg a kisebbségi lakosokat (jobbra: levetkőztetett tamil áldozat és kínzói; forrás: Wikimedia Commons). A gyanút csak növeli, hogy az őrjöngés során az indiai, vagy szingaléz tulajdonú gyárakat semmilyen kár nem érte, míg a tamilokban jelentős tűzkár keletkezett - a zavargások lehetőséget adtak a konkurencia kiiktatására is (hacsak nem volt ez az egyik cél). A kormányzat közreműködését bizonyítja, hogy az 1978-as terrorellenes intézkedések értelmében bebörtönzött (politikai?) foglyokat a zárt celláikban gyilkolták le rabtársaik, miután az őrök elvesztették a kulcsokat. Azonban még ezekben a  sötét órákban sem veszett ki mindenkiből a bátorság, az empátia és az emberség: a menekülő tamilokat muszlimok és szingalézok egyaránt bújtatták a gyilkos bandák elől. 

Az elkövetkező napokban a rajtaütés áldozatait  ugyan csendben "végső nyugalomra" helyezték, ám az erőszak nem szűnt, sőt, tovaterjedt a vidéki városokra is. Az elnök, Jayewardene (JR) csütörtöki beszéde, melyben a tamil függetlenségi törekvéseket tette felelőssé az elharapózó erőszakért- veszélyeztették a 2500 éves nemzet egységét - csak olaj volt a tűzre. Pénteken elterjedt a hír, hogy a Tamil Tigrisek végeztek két szingaléz fiúval, a lövések, a gyanú szerint a Fourth Cross Streeten álló Adam Ali épületből érkeztek. A kivonuló katonaság a tengerészgyalogosok közreműködésével szétlőtték a könnyű fegyvereikkel az épületet, de törött üvegszilánkokon kívül semmit nem találtak. Az elégedetlen tömeg eztán az ártatlan, fegyvertelen tamilokon vezette le a feszültségét, akiket levadásztak, azokkal kegyetlenül végeztek. Az indulatok a hét végére lecsillapodtak, de ez nem a rendőrség, illetve a katonaság érdeme, mert - az emberjogi szervezetek, szemtanúk beszámolója alapján - gyakran részt vettek az erőszakos cselekedetekben, többnyire azonban inkább passzívan asszisztáltak hozzájuk. A kormányzati, hivatali tisztségviselők felelőssége is egyértelmű, az őrjöngő bandák maguktól nem jutottak volna hozzá a választási névjegyzékhez, ami alapján célpontjaikat könnyedén kiválaszthatták. Az elnök, Jayewardene nem tanúsított semmilyen együttérzést, sőt, még a tamilokat hibáztatta. A Daily Telegraphban, néhány héttel a pogrom előtt úgy nyilatkozott, hogy ő (mi) aztán nem foglalkozik már a tamilokkal, s ha kiéheztetné őket, azzal csak a szingalézokat tenné boldoggá - mindent megtett a népéért.  

Az emberi áldozatokon túl - közel 3000 tamilt ölhettek meg az országban a lehető legbrutálisabb módszereket alkalmazva, hatalmas károkat szenvedtek a lakóingatlanok, üzletek, többségében a tamil érdekeltségek is (meg kell említeni a muszlim, vagy szingaléz áldozatokat is, akik rosszkor voltak rossz helyen, vagy épp a tamilokon próbáltak segíteni). A vérfürdőt követően több tízezer ember hagyta el az otthonát, sokan külföldre menekültek - többnyire értelmiségiek, mérnökök, orvosok. A kényszeredett kirajzás következtében, mely a polgárháború alatt is folytatódott, közel 800.000 tamil szóródott szét a világban, tátongó sebet ütve ezzel a tamil kultúra testén. Azok a sötét, véres napok máig élénken élnek a tamilok emlékezetében, alapvetően meghatározza identitásukat. Sajnálatos módon a Fekete Július brutális vérfürdője  csak kisebb csetepaté, afféle előjáték az elkövetkező polgárháború szörnyűségeihez képest.

(Megemlékezés a Trafalgar téren, 2009-ben. Forrás: Wikimedia Commons)