Beteljesült bosszú. The Illustrated London News, 1880. (albanianhistory.net)

Mikor a hatóságok tehetetlenek – nem tudnak, vagy nem hajlandóak cselekedni, s az emberek úgy látják, a korrupció megfojtja a rendszert, a jog, az igazság csorbát szenved, egyes esetekben a saját kezükbe veszik a kezdeményezést, és a maguk törvényei szerint kezdenek élni. Ahol ez már korábban is bevett gyakorlat volt, nem is kellett mélyre ásni, új dolgokat feltalálni. A nyakas, keményfejű albán hegylakók, akik hosszú évszázadokon keresztül nagy tisztelői voltak egy nemesi vérből való herceg, bizonyos Leke Dukagjini, Kasztrióta György, aka. Szkander bég kor- és harcostársa munkásságának, a rendszerváltást követő elnyomás puhulásával, és a súlyos társadalmi, politikai problémák sűrűsödésével néhány faluban felelevenítették a hercegi szabálykönyv rendelkezéseit családról, egyházról, vendégszeretetről és becsületgyilkosságról. Ez a Kanún.

Demokratikus átmenet

Enver Hoxha (balra, forrás: photobucket.com) halálát követően – a teljhatalmú diktátor szándéka ellenére – a központi hatalom meggyengült, a szovjet reformmozgalmak (és a Szovjetunió összeomlása) az izolált, bunkereibe zárkózott ország egypártrendszerét is megingatták. Az albánok 1992 áprilisában demokratikus választáson szabadultak meg a kommunista örökségtől – több-kevesebb sikerrel. Az átmenet itt sem volt zökkenőmentes, tömegek váltak munkanélkülivé, súlyos visszaélésekre derült fény, megszorításokra is sor került, hogy a romokban heverő gazdaságot valahogy pályára állítsák. A bizonytalanságot, csalódottságot csak fokozta az 1996-os év botránya, a „piramisjáték-válság”, ami az ország lakosságának majdnem 30 százalékát érintette - a csúcson a kintlévőségek, vagy tartozások összege az ország GDP-jének közel felét tették ki. A csalódottság nem írja le megfelelően a következő év első hónapjait jellemző polgárháborús állapotokat: a heves kormányellenes tüntetéshullámnak – a polgárok érthető módon a vezetőket tették felelőssé, hisz a pilótajátékban nyertes alapok anyagilag támogatták a kormánypárt kampányát – tucatnyi, más becslések szerint több ezer, halálos áldozata volt. Bár az új kormány igyekezett helyre állítani a rendet, még 1997 második felében is rendszeresek voltak a fosztogatások, a rablóbandák vígan élték világukat, a fegyverlerakatokat feltörték, ezerszám tűntek el automata fegyverek, melyeket később különféle al- és felvilági leszámolásokban is használtak. Aztán 1999. márciusában a NATO preventív céllal beavatkozott Koszovóban, és a tisztogatások elől 5-800.000 albán menekült el a tartományból, egy részük épp a vészek hányta Albániában talált menedéket.

Régi hagyományok felmelegítése

Mikor a hatóságok tehetetlenek – nem tudnak, vagy nem hajlandóak cselekedni, s az emberek úgy látják, a korrupció megfojtja a rendszert, a jog, az igazság csorbát szenved, egyes esetekben a saját kezükbe veszik a kezdeményezést, és a maguk törvényei szerint kezdenek élni. Ahol ez már korábban is bevett gyakorlat volt, nem is kellett mélyre ásni, új dolgokat feltalálni. A nyugatról keletre tartó Shkumbin folyó kulturálisan, nyelvileg is kettészeli az országot: ettől északra a gegek, délre a toszkok beszélik az albán egy-egy dialektusát (balra látható, forrás Wikimedia Commons). A klerikális reakcióval (meg sok minden mással) együtt az albán kommunisták ezt az identitáskülönbséget is igyekeztek elfojtani. Egységesítésnek hívták, egyik eredménye, hogy a toszk lett az irodalmi nyelv, politikai okokból – Hoxha is a toszkok közé tartozott – a geg írók, költők is ezt használták. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a háborúig éppenséggel a gegek élvezték a hatalom támogatását – az utolsó albán király, I. Zogu geg származású volt, majd a kissé bizonytalan lábon álló olasz protektor megjelenése után (1939. április 7) az SS a hegyekből, a gegek közül verbuválta katonáinak egy részét. A csoport leginkább fosztogatással, gyilkolással, és nemi erőszakkal vezette le a feszültséget a szerb területeken, valamint némi partizán-ellenes tevékenységet is végzett, mígnem Koszovóban az ellenállók szét nem kergették őket. Ezek után, ha nem is teljesen igazságosan – kollektíven büntetve – a gegekre náci kollaboránsokként tekintettek, sokukat megfosztották földjeiktől, pozíciójuktól, illetve a kulturális identitásuk ellehetetlenítésére is kísérletet tett a rezsim (feltehetően a keretlegények tudására az albán kommunista pártban is olyan nagy igény volt, mint nálunk, nem mindenki maradt munka nélkül).  „És sikerült?” - merül fel a kérdés. Nem egészen. Ha nem is élhettek a korábbi patriarchális, törzsi hagyományaiknak, ezek nem merültek feledésbe. A hatalom elleni lázadásra való „hajlam” végigkísérte történelmüket, hisz alig volt olyan időszak az albán történelemben, hogy ne lettek volna „megszállva”. A belső törvénykezés pedig ezekben az időkben is biztosított nekik valami önállóságot. A nyakas, keményfejű hegylakók, akik hosszú évszázadokon keresztül nagy tisztelői voltak egy nemesi vérből való herceg, bizonyos Leke Dukagjini (jobbra srévizavé, Wikimedia), Kasztrióta György, aka. Szkander bég kor- és harcostársa munkásságának, az elnyomás puhulásával – és a már említett problémák sűrűsödésével – néhány faluban felelevenítették a hercegi szabálykönyv rendelkezéseit családról, egyházról, vendégszeretetről és becsületgyilkosságról. Ez a Kanún - 12 könyv, 1262 cikkely.

A Kanún

A herceg csak összegyűjtötte a szabályokat. Hosszú évszázadokig az orális tradíció örökítette tovább, míg a huszadik század elején írásba is foglalták. Igazság szerint az sem teljesen biztos, hogy miatta hívják úgy a kódexet, ahogy (Kanuni i Leke Dukagijinit, s bár ez a leginkább elfogadott, még ez is csak egy a hat változatból, melyek az eredeti módosulásai). A gegek egy része a Dukagjini nevű hegyi régióban él, az a körzetet uraló dinasztia, ahova Leke is tartozott, innen kapta a nevét, és a dolgok összemosódnak.

A geg identitás, hagyományok egyik szimbólumának is tekinthető kanún elnevezés etimológiáját tekintve görög eredetű, a κανών („canon”, magyarul kb. kánon) szóból ered, a török – tehát a megszállók – közvetítésével került a Balkánra. Egyes vélemények szerint a bronzkorba homályába vész az eredet, mások meg úgy gondolják, illír törzsek jogi berendezkedését tükrözheti – noha az alábán-illír „kontinuitáselmélet” tudományosan nem egészen alátámasztott. Az sem kizárható, hogy indoeurópai, hindu törvényekkel közös a gyökerük. És az sem, hogy az emberek hasonló túlélési stratégiákat folytattak az Óperencián innen és túl, és nagyjából azonos normák, szabályok, univerzálék szavatolták a túlélést, a társadalom egységének a fennmaradását mindenütt.

Akárcsak a Magyarországon a húsvéti locsolkodás, Albániában a Kanún is a folklórhagyományok közé tartozik – csak más lapra. Egy véresebbre - szinte mindenhogy el lehet jutni a véres bosszúhoz. Bár a vendégbarátság alkotja az egyik legfontosabb pillérét, és kvázi szakrális jelenségként kezelik a betérőt, a másik pillér a vérbosszú, ami százak és ezrek, komplett generációk életét keseríti meg, és ez ellentételezi valamennyire az előbbit. Bizonyos sértéseket meg lehet váltani fájdalompénzen, a súlyosabbaktól – és értelmezés kérdése, mi számít súlyosnak – azonban valakinek felforr a vére, valakinek pedig kiontatik. Ez nem maradhat megtorlatlan: képzeljünk el két népes családot, vagy klánt, akik egymás közelében élnek hosszú-hosszú ideje. Egy napon a férfiak a két családból összekülönböznek valamin – ezek gyakran gazdasági kérdések, mint hogy ki használhatja a telkeiken átfolyó patakot, hol húzódik a legelő határa, a kerítésen átlógó almafáról lehulló gyümölcs kit illet, vagy olyan hétköznapiak, mint a ki nem adta meg a szekerével az elsőbbséget a legutóbb. Elfajul a vita, előkerülnek a fegyverek, és a füst, meg a por elültével valaki nem kel fel a földről. A sértett családja ekkor nem a rendőrséghez fordul, hanem az első adandó alkalommal bosszút áll a másik családon. A nőket megkímélik, mert úgy vélik, a szarvasmarhához hasonlatos haszonállat, „teherhordó”, a szó mindkét értekében, cipekedhet, és gyereket is szülhet – tehát annyira semmibe veszik őket, hogy arra sem tartják érdemesnek, hogy bosszúból végezzenek velük. Nem a szánalom tartja vissza a bosszúszomjas felet, hanem az, hogy ezzel nem tudnának valódi kárt okozni. A büszke lányos apa gyakran a kelengyébe egy töltényt is csomagol, vagy csomagolt, feljogosítva ezzel férjet az engedetlen asszony – aki a tulajdonába került – megrendszabályozására. A gyilkosságot tehát nem is egy homályos szimbólummal, hanem explicite legitimálták. Az özvegyek sorsa sem volt túl rózsás, a hosszú évek munkájával megszerzett javaikat a rokonok elbitorolták, ha fiatal volt még, az apja újra rátette a kezét, akár el is adhatta valahova szolgának – ha nem a férj családja „fogadta fel”. Az egyetlen kiút ebből – az öngyilkosságot ne számoljuk, bár ha úgy tekintjük, még a borotvaéles sziklák is gyengédebbek voltak alkalmanként, mit a közeli hozzátartozók – ha levetkőzték asszony mivoltukat, és férfivé váltak. Erről az érdekes szokásról – Európában egyedülálló a „népi” hagyományban – majd valamikor máskor.

Szóval a sértett bosszút áll. Lesből, vagy szemtől szembe, de leterítik a gyilkost, vagy a gyilkos egyik férfi hozzátartozóját kb. 14-99 éves korig. A fegyverektől ekkor sem búcsúznak, folytatódik a bosszú: visszavágnak, és aztán ők is, amíg akár egy férfi, hadra fogható fél is marad. Lehet, nagykorúvá válik valaki, vagy épp hosszan elhúzódik, az asszonyok, miként láthattuk, teljesítik princípiumuk, és táplálják a belháború véres üstjét élő hússal. Természetesen előfordul, hogy az egyik klán megelégeli, hogy oly sokan haltak már el, és jelzik a békülési szándékukat. A közvetítők, akik gyakran a Kanún kitűnő ismerői közül kerültek ki, és hatalmas tisztelet övezte őket néha sikeresen elsimították a konfliktust: jóvátételek kerültek kifizetésre, és mindenki ment a dolgára, mígnem valaki fel nem emlegette, hogy mi is történt pár éve.

A Mad Max 3., egyébként borzalmas részében a kovácsoltvas kupolában, amit Igazság Csarnokának hívnak, és a film alcímét adta, s ahol 10 percig balettozik Mel Gibson, alapszabály, hogy ketten mennek be, de csak egy jön ki. Egy forró nyáréjszakán hasonló játszódott le az albán fennsík kocsmáinak egyikében: két barát békésen poharazgatott, mikor egyikük óvatlanul felidézte, a másik családja hogyan lépett vissza egy vérbosszútól valamikor az ősidőkben. A becsület, az becsület, ne nevezzen minket senki gyávának, aki nem cselekszik, annak a térd alatt nyújtják a kávét a megvetés jeleként, így a koma sem tűrhette ezt a sértést – egyedül indult haza, a barátja kivérzett a padlón. Söröm és vérem kifolyt, a többi néma csend. Tíz évvel később a gjakson, a gyilkoson, Pellumb Morevatajon kívül két testvére, közvetve pedig még a felesége, aki öngyilkosságot követett el, is a vérbosszú áldozata lett – a mártírok képei az emlékezés falán sorakoznak. Újabb 7 év elteltével (vagyis most) a sógornő, Shkurte 2010-ben még csak ötéves fia is már benne lehet a korban: a nemzetség, vagy klán összes tagja „játékban van”, mindenkin bosszút lehet állni a Kanún törvényei értelmében. Sok fiatal fiúnak kell ezért a Kullák*, a lakómenedéktornyok védelmébe húzódnia, ahonnan a saját érdekében nem léphet ki – talán soha többé, elvágva ezzel magát mindattól, amiből a szerencsésebb kortársai magától értetődő módon részesülnek: játék, barátság, szabadság, szerelem, vagy akár a megfelelő oktatás. Az élőholtak a hegyekben járnak: olyan börtön ez, ahol ártatlanok százai sínylődnek valaki más tettéért - és nem csak a fizikai korlátokat kell ezen érteni. 

*: a Kullák valóban menedéktornyok, mint itt lent, de ezek mellett léteznek, léteztek még elfalazott tornyok is, amiben az üldözöttek meghúzódtak. Lehetett ez persze éppenséggel a lakóhelyük is - csak a pontosság kedvéét. 

Magas hegyek között kőből épült lakótorony, pöttöm lőrésekkel ablakocskákkal. (daninesmith.wordpress.com)

A számok tükrében

A számláló sajnálatos módon pörög tovább: ennek pedig csak az egyik oka a rendszerváltást követő szocialista erkölcs lazulása. A földek kisajátítását és újraosztását követő viták - többnyire a föld a konfliktus forrása, hol húzódnak a határok - például sokszor véres leszámolásokba torkollottak, de akár az is egy klán családfájának elszáradását eredményezheti, ha valaki a szekerével bevág az úton haladó elé, vagy ha megsértik valakinek az egyébként teljesen elnyomott, semmibe vett asszonyát (szándékos birtokos eset). A közelítő számokkal szolgálás hitelesebbé tehetné a beszámolót, ugyanakkor egyes vélemények szerint az albán civil szervezetek némelye eltúlozza ezeket: 2013-ban Nicholas Cannon, Nagy-Britannia albán nagykövete (vagy a brit albán nagykövet, vagy az a brit férfi, aki Albániban a nagykövete a briteknek) megvádolta őket a helyi kormányzati szervekkel egyetemben, hogy ipari mértékben, üzletszerűen állítják ki a hamis igazolásokat, melyeket aztán menekültkérelmekhez használnak fel – a papírokkal bizonyíthatják a kérelmezők, hogy az otthonukban veszélyben vannak. Samir Tahiri, az ország belügyminisztere szerint nem indokolja semmi, hogy az albánok az Unióban politikai vagy bármiféle más menedék kérelemért folyamodjanak. Mindenki az érdeke szerint nyilatkozhat, mert ezzel szemben egy korábbi titkosszolgálati tiszt azt állítja, az előző személyek azt sem tudják, miről beszélnek, a nagykövet nem tudná megmondani, melyik a tehén eleje, és melyik a hátulja (biztos van ilyen mondás), a miniszter meg csak szajkózza a pártpropagandát. A közvetítőt 2014-ben (feltehetően politikai indíttatásból) okirat hamisítással vádolták meg, végül ártatlannak találták. A Kanadai Bevándorlási Hivatal beszámolója szintén a rendszerváltást követő politikai, közéleti bizonytalanságot, illetve az állami szintű korrupciót teszi felelőssé azért, hogy az albánok egy részének megrendült a bizalma az igazságügyi rendszerben, és inkább a hosszú évszázadokig működő tradíciókhoz fordultak vissza – ehhez feltehetően kellettek a karizmatikus vének, klánvezetők is, akik újra megszilárdíthatták a hatalmukat a fennsíkon és a hegyekben. A beszámoló elkészültekor még aktuális számokkal is szolgál: ezeket az ottawai albán nagykövetség (1. ábra), és az Albán Távirati Iroda (ATA) (2. ábra) adta közre.

1. ábra

2. ábra

Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa - akkor még Szaúd-Arábia nélkül ([...] nagy munka várt rájuk, álltak még a yemeni paloták iskolák) - 2010-ben és 2013-ban is vizsgálta az albán emberi jogi "környezetet", ajánlásokat is tett, és a beszámolójukban sürgették az albán kormányt, hogy pontosítsa a vérbosszú fogalmát, ami megkönnyítené a büntetőeljárásokat, illetve pontosabb statisztikák kiállítását. A kormány és az igazságügyi szervek ugyanis másként definiálják utóbbit, mint a civil szervezetek, ezért különféle eredményekkel állnak elő - az állami számok rendre alacsonyabbak, és csökkenést mutatnak: 2010-ben 24, 2011-ben 17, 2012-ben 9 esetben indítottak eljárást vérbosszúval összefüggésben - még egyszer, a számokat nagyban befolyásolhatja, hogy az esetet hétköznapi gyilkosságként, vagy előre megfontolt, vérbosszú hajtotta cselekményként tartják számon.

ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, Christof Heyns, 2013. április 23

Egy frissebb kanadai beszámoló alapján 2001-től 2012-ig legalább 83 becsületgyilkosságra került sor.

A statisztikákat például az Albán Külügyminisztérium, az Operation Dove szervezet, az albán ombudsmani hivatal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) vagy éppen a tiranai brit nagykövetség közlései alapján készítették. Folyamatban lévő ügyek alatt a vérbosszú által érintett családokat (*: 2012-13 közt (OSCE), **:2012-14 (Operation Dove) és személyeket értették, bár ez némileg összemosódhat a rejtőzködő életmódot (***) folytató családok csoportjával, azokéval, akik bezárkóztak a házukba a bosszútól tartva. 

Ezek a megtorlások azonban más egészen mások, mint korábban. A Kanún „klasszikus” értelmezése következetesebb, és bármilyen furcsa lehet ezt mondani, igazságosabb volt a jelenleginél, ami ténylegesen az esztelen öldöklés mintapéldája lehet. Az előbbi értelmében a becsület visszaszerzése közben az anyai ágat kímélni kellett - az anyai unokatestvéreknek így nem kellet tartania a lesben álló igazságosztóktól. Korábban az apai ág volt a "vér ága", míg az anyai a "tej ága" (vagy vér-tölgy, illetve tej-tölgy). Mára nem csak a nőági férfi rokonok, de maguk a nők, és az egészen fiatal gyerekek is veszélyben vannak. 2006-ban a klánvezetők engedélyezték, hogy a vérbosszú végrehajtását "kiszervezzék" a családok, hivatásos személyt, bérgyilkost szerződtessenek a munkára, aki a távollétükben is helyreállítja a família becsületét. Az új módszer egyik indoka lehet, hogy a kétezres évek második felében az albánok "kirajzottak" a világba, ezek közül sokan konkrétan mindent, így a vérontás körforgását is hátrahagyva elmenekültek - az adót pedig be kellett hajtani. Mindez persze nem magyarázza, miért lett elfogadott a nők és a gyerekek legyilkolása, vagy épp a "megelőző csapás", hogy a többszörös bosszúállásról ne is beszéljünk (de, mégis, zárójelben: egy ember helyett kettő-három másik életét is elveszik). Hacsak az nem egy indok, hogy a szervezett bűnözés ugyanúgy működik a hegyek között, mint a fővárosban, és a klánvezetők tisztes hasznot húznak például a bérgyilkolásból meg hasonlókból, így megéri nekik fenntartani a rendszert.

Megbékélés

Akadnak azonban sokan, akik menekülnének a börtönükből: korábban nem feltéten csak az összes fiúrokon, leszármazott halálával teljesedhetett be a bosszú, hanem tárgyalásos úton is. A haragban álló családok egy közvetítő útján, semleges terepen, a besa által szavatolt tűzszünet oltalmában (a besa az adott szót jelenti, ha ezt megszegik, az a legszörnyűbb dolog, ami történhet, az ilyen családokat kilökik a társadalomból, hátukat felgyújtják, lerombolják, stb.) igyekeznek közös nevezőre kerülni, és ha ez sikerül, szimbolikus rítusok kíséretében vérrel megpecsételik a szerződést, ezen felül esetenként jóvátételt fizetnek, vagy egy időre bezárkóznak. Manapság nem csak helyi öregek űzik a közvetítői mesterséget, hanem különféle civilszervezetek, bizottságok is. A 90-es években alapították például az Országos Megbékélési Tanácsot (Commitee of Nationwide Reconcillation, CNR), hogy a politikai perekben meggyötört, megcsonkított családok és a kommunizmus haszonélvezői között békét teremtsen. Az Albán Parlament 1999-ben törvényi úton támogatta a tárgyalásos megbékélést, 2000. júniusában pedig az első nemzeti konferenciájukon, Rexhep Meidani köztársasági elnöknek jelezték, hogy tevékenységüket ezentúl a jogi keretek között szeretnék folytatni - az elismerésükre (vagy bejegyzésükre) alig 3 hónapot kellett várni. A Tanács a politikai, tudományos, társadalmi élet elismert tagjai mellett szakemberekből, közvetítőkből, civil szervezetekből állt össze, és sikeresen teljesíti célkitűzését, vagyis hogy a törvény eszközeivel, jogi keretek között oldják meg - a többnyire tulajdoni viszonyokat feszegető konfliktusokat. Közlésük szerint a tevékenységüknek köszönhetően 17 év alatt 3680 család nyerte vissza a szabadságát, és 2090 veszélyeztetett család lelt külföldön menedéket. 2160 gyerek újra járhat iskolába, és akik továbbra is elzárkózva kénytelenek tölteni az életüket, azokat házi tanítók segítik - a leginkább érintett régió az Albán Alpokban fekvő Shkodra, a montenegrói határ közelében.

A törvényhozásban (elvileg) a kormányzat sem tétlenkedett, különféle tervezeteket dolgoztak ki az évek során, megváltoztak a becsületgyilkosságok büntetési tételeit, illetve a házitanítók és a vérbosszú szakterületén jártas jogi szakemberek képzésére is nagy hangsúlyt fektettek. Az Emberi Jogok biztosa azonban a 2016-os jelentésében elégedetlenségének adott hangot, véleménye szerint további akciótervekre lenne szükség, hiszen még a 2005-ös 9389-es, becsületgyilkosságokkal foglalkozó törvény sem került teljes mértékben végrehajtásra. Javaslatot tett, hogy tovább szigorítsák a büntetéseket, illetve a felbujtást és a fenyegetést is tegyék szankcionálhatóvá. Emellett az Oktatási Minisztériumnak az oktatáson keresztüli megelőzésre kéne nagy hangsúlyt helyeznie, illetve ha ez az oktatás épp a fenyegetettség miatt nem lehetséges, mivel elzárva kénytelenek élni, ott a szociális ellátórendszernek kellene jobban támogatnia a rászoruló családokat.

A Kanún (és vele a vérbosszú, a becsület, stb.) hagyománya sokkal mélyebben húzódik, mint például a kommunizmus "emlékei", melytől szintén nagyon nehéz szabadulni. A mindenkori törvénnyel szegült szembe, nem csak az aktuális (leghosszabban ottomán) megszállóéval - tulajdonképpen párhuzamos társadalmat alakítottak ki a fennsíkon és a hegyek között. Összefogta és egyben tartotta a társadalmat a vészterhes, nehéz időkben, de láthattuk, milyen áron: a gyerekek és a nők elnyomásával, generációk hosszú sorának a pusztulásával, és még sorolhatnánk. Manapság az elfajzott változata azokat is fenyegeti, akik korábban valamiféle védelmet élveztek. Ez azonban talán többről is szól már, mint egy régi törvénykönyv, vagy fanatikus hagyományőrzés: az ember az érdekeinek, vagy a pszichózisának megfelelően alakítja a törvényt, bár talán túl általánosító lenne azt mondani, hogy rólunk mesélnek, hisz az áldozatok semmiképp sem élvezik ezt a történetet. Ha el kellene helyezni a Kanúnt, arra a polcra kerülne, ahol a (női) körülmetélés, a gyerekházasság és társaik vannak, kulturálisan, történelmileg roppant érdekes és elgondolkodtató szokások, de ezen túl, morálisan rendkívül sok kérdést vetnek fel, és a saját nézőpontunkból igenis elítélhetőek.